A róka a szántóföld szélén állt, onnan nézte a Siklósról Villányra futó út forgalmát. Lefékeztem a kocsit, kiszálltam, átugrottam az út menti árkon, és elindultam a róka felé.

Nem moccant, tűrte, hogy megközelítsem. Tíz lépés volt köztünk, amikor megálltam. Bámultuk egymást. Soha nem láttam még a természetben rókát ilyen közelről.

Fél perc múlva megállt egy autó. Fiatal pár szállt ki belőle, ők is elindultak a róka felé, de nem mentek túl rajtam.

- Mi történt? - suttogta a fiú, aki olyasféle bő pólót és nadrágot viselt, mint a rapbandák tagjai.

- Semmi - feleltem halkan. - Megláttam, hogy itt áll, és megálltam.

- Szóval nem a magáé?

- Nem - ismertem el.

- Nem lehetne valahogy megfogni? - kérdezte a fiatalember társa, egy zöld szemű, műszőrme bundás lány.

- Nem merek közelebb menni, félek, hogy elszalad - vallottam meg.

- De akkor hogyan fogjuk meg? - mondta a zöldszemű.

Még két autó állt meg az út szélén. Az egyikből egy nagydarab, erős állkapcsú, harmincas férfi szállt ki, a másikból egy középkorú házaspár: molett, mosolygós asszony és Woody Allenre emlékeztető férje. Ők is odaóvatoskodtak mellénk. Immár hatan bámultuk a rókát, s ő viszonozta ezt.

- Megsebesült? - intett a róka felé a nagydarab férfi.

- Nem hiszem - rázta a fejét a rapper kinézetű fiú.

- Lehet, hogy veszett - morogta az erős állkapcsú.

- Az bizony könnyen meglehet - vélte a Woddy Allen-hasonmás.

- Az is lehet, hogy éhes - jegyezte meg a molett asszony.

- Az is lehet - hagyta rá a férj.

- Van egy szendvics az autóban, idehozom - mondta az aszszony, s már indult is érte.

- Nekünk meg van csokink - örült meg a zöldszemű lány, s ő is hátrált.

Négyen maradtunk, négy felnőtt férfi. Gyermekként csodáltuk a rókát: földbe gyökerezett lábbal és birtoklási vággyal.

- Formás kis dög - mondta az erős állkapcsú.

- Hibátlan - mondta a Woody Allenre hasonlító férfi.

- Sose tudnám lelőni - mondta a rapper kinézetű fiatalember.

Az asszony és a lány visszaért a rókának szánt eledelekkel.

- Innen dobjam oda neki, vagy menjek közelebb hozzá? - kérdezte a zöldszemű lány.

- Nem tudom - vonta meg a vállát a társa. - Talán inkább itt kéne hagyni neki. Nehogy elszaladjon.

- Jó, leteszem - mondta a lány, de azért kissé a róka felé dobta a csokit.

A róka nem mozdult, ám érezhetően megfeszültek az izmai, s tekintete egyre koncentráltabbá vált. A molett asszony is a róka irányába ejtette a szendvicset. A róka nem rebbent meg. Újabb autók lassítottak, és lesték, hogy mit csinálunk. De mi csak bámultuk a rókát, ő meg minket. Sutyorogtunk a róka szépségéről, és azt találgattuk, miért nem menekül el előlünk. Senki sem közelített hozzá, vigyáztuk ezt a törékeny együttlétet, féltünk, hogy ha csak egy lépést is teszünk, akkor a róka elinal.

Egy kamion közeledett, és rettentő dudahanggal figyelmeztette két, miattunk lassító jármű sofőrjét. Összerándultunk. A harsány hangra a róka megfordult és futásnak eredt. Kipörögtek a lábai, de aztán - érezve, hogy nem üldözik - kocogóra fogta a tempót. Lompos farka ritmusosan hullámzott mögötte. Először az erős állkapcsú szidta a kamionost, aztán mindannyian. Még sokáig ott álltunk, és bámultuk a távolodó rókát. De ő nem nézett vissza.

(Szerző: Népszabadság  •  Ungár Tamás  • 2005. december 22.)

(Forrás: Népszabadság online)